6 nap- 150 km
- 24 település
- 20 pecsét
- 2 vízhólyag
- sok-sok pillangó
Nagy bátorság volt tőlem, hogy kezdő túrázóként nekivágtam egyedül egy 6 napos túrának. Az erdőben egyedül voltam, és csak magamra számíthattam. Sokan kérdezték tőlem, hogy “Nem féltél?” Hogy őszinte legyek… néha igen. Egyszer előfordult, hogy úgy éreztem magam, mint Hófehérke a mesében. Amikor menekült a sűrű, sötét erdőben a vadász elől. Fényes nappal volt, nem sokkal múlt dél, és mégis olyan sötét volt az erdőben, mintha már naplemente lenne. Persze rájöttem, hogy megint letértem a KÉK-ről, így egy gyors fordulással visszatértem a jó útra. Aztán ott voltak az állatoktól való félelmeim. Tartottam a vaddisznótól és a medvétől is. Egy szembejövő túratárs felvilágosított, hogy az igaz, hogy itt még farkasok is élnek, de nem kell félni tőlük, mert csak éjszaka lehetnek veszélyesek…. Na ez szép…. még farkas is. Mindenesetre a túráim során csak szarvast láttam, és azt is jó messziről. Persze az állatok nyomai biztosítottak arról, hogy én az ő élőhelyükön vagyok, de egyszer sem kerültem emiatt veszélyes helyzetbe, vagy csak nem szereztem róla tudomást.
Végülis elmondhatom azt, hogy elégedett voltam magammal, és úgy általában az egész úttal. Az időjárás kegyes volt hozzám, a kezdeti esőfelhők hamar elvonultak, és végig kellemes túrázó időben volt részem. A túra során fel sem merült bennem, hogy az utamat bármi is megakadályozhatja. Tudtam, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a másfélmillióhoz. Mindenkinek kötelezővé tenném a több napra való kiszakadást a munkából, a családból, a mókuskerékből… igazi önismereti út és tanulságos szembesítés saját magával. Az, hogy mire vagyok képes, amikor az első nap után vízhólyag lesz a talpamon, aztán a másikon is… és utánaolvasva tűt és cérnát szerezve képes vagyok a vízhólyagot “kezelni”… és végigmenni a 6 napon úgy, hogy iszonyú fájdalmas, amikor megpihenek… igazi kihívás. Persze a túra végére helyére került minden… és örömmel tértem vissza a családomhoz… de már a fejemben tervezgettem a következő szakaszt.
Hétfőn reggel szakadó esőben érkeztem Regécre, és rögtön lehetőségem is volt felavatni az új, eső elleni poncsómat. Nagy tömeg nem fogadott a várban, pontosan én voltam egyedüli látogató. Megvártam az eső elcsendesedését, majd bejártam az éppen felújítás alatt álló várat. Továbbindulva, Mogyoróska határától majdnem egészen Boldogkőváraljáig párhuzamosan vezetett az út az Arka patakkal, váltogatva, hol a jobb, hol a bal partján haladtam. A vadregényes úton hidak nincsenek, de mivel az áradás már levonult, így a csörgedező patak köves medrén át lépkedve könnyedén vettem az akadályokat. Arka település előtti tövises-bokros, bújós, szűk ösvény igen megviselt, a hátizsákomra felfogatott esőkabátomat is szétszaggatta.
Boldogkőváraljára beérve feltűnik az andezittufa gerincére épült vár, és rögtön tudtam, hogy oda fel kell mennem annak ellenére, hogy a KÉK nem követeli ezt meg. A vár nem adta könnyen magát. Hátulról, a sziklás, meredek oldalról másztam fel a hegy tetejére, a várhegy merész sziklaképződménye, a „Szfinx” mellett. Még csodálkoztam is, hogy milyen sok ember van itt fent a várban, és milyen fittek, én meg majd “kiköptem a tüdőmet”. Persze utána láttam, hogy a vár másik oldalán lankás műút vezet a bejáratig, hogy autóval is feljuthassanak a kevésbé fitt turisták. Bejártam a várat a pincétől a padlásig, aztán a kötelező pecsételés után folytattam az utamat Hernádcécére, ahol kipihenhettem a két vár megmászását és az Arka patak leküzdését. Visszatekintve a vár festői látképével búcsúztam Zempléntől.
Kedden Cserehát - nem Cserhát! - szelíden hullámzó dimbes-dombos oldalát ismerhettem meg, mely a Bódva és a Hernád folyó ölelésében, egészen az északi államhatárig húzódik. Nincsenek hegyek, domb annál több, és tele mindenféle táblákkal: búza, napraforgó, repce vagy csak egy sima kaszálni való mező. Történetmesélésekből tudom, hogy esős időben igazán marasztaló ez a táj, az agyagos, sárga sárban óriásikat lehet cuppogni, de száraz időben igazán léleksimogató a vidék. Napsütötte széles sárga mezők és zöld dombok közé ékelődnek be a sok kis csereháti települések. Sok kis falu az isten háta mögött, ahol még bolt sincs, sőt… még kocsma sem… kidőlt-bedőlt házak, hol tető nincs, hol ablakok, és mindegyikben laknak vagy tizen-tizenöten. A csereháti nagy szegénység az útjelző táblákra, jelekre is igaz, többször rá kellett néznem a telefonomra, hogy merre is menjek. Ami igazából megfogott a csereháti térségben, az a nagybetűs CSEND. A szállásom egy nagyon pici zsákfaluban, Nyéstán volt, ahol igazából érzékeltem a csendet. Nem volt autózúgás, kutyaugatás, kakaskukorékolás, szomszéd dübörgés, gyereksírás, garázsbuli, őszintén még madárcsicsergés sem volt hallható. Igazán elvonulós hely, néhány napra érdemes itt kikapcsolódni.
Szerdán a hajnali ébredés után 6 órakor már úton voltam, mert ez volt a leghosszabb napom. Egészen Bódvarákóig mentem, de addig még volt előttem úgy 35 km. A napsütötte Cserehát után kifejezetten tetszett a hűs Szalonnai-hegység, amikor a számomra kedves zempléni tájak köszöntek vissza. A főként erdős területen végigvonuló út kihagyhatatlan látnivalója a Martonyi kolostor romjai, ahova érdemes kitérőt tenni.
Csütörtökön már az Aggteleki Nemzeti Park területén haladtam. Bódvarákót elhagyva még vissza-visszanéztem az Esztramos-hegy kőbányászattól megcsonkított kúpjára, majd belevetettem magam az Aggteleki-hegység keleti végébe. Szádvár szépen felújított romjához is felmentem, és éppúgy jártam, mint Boldogkőváralján. Nem tudtam, hogy lépcsőn is fel lehet menni, én a kanyargós, hátulról felmenő sziklás turistaösvényen kapaszkodtam fel.
Továbbhaladva értem egy igazán különleges településre a derenki romfaluhoz, amelyet 1938-tól Horthy Miklós – aki vadászterületet és medverezervátumot akart itt létrehozni – megkezdte a falu kiürítését. 1943-ra a település teljesen megszűnt, templomát, épületeit lebontották. Ma már csak az iskola épülete, a templom helyén épült kápolna és a közeli temető jelzi, hogy ezen a helyen valaha egy település állt. A turistaút mentén fejfára emlékeztető megjelenésű, kétnyelvű (magyar és lengyel) táblák jelzik a házak helyeit, rajtuk a tulajdonosok és új otthonaik helynevei szerepelnek. Az iskola épületét felújították, az ablaktalan és ajtók nélküli házban Derenk történetével ismerkedhetünk meg. A falu lerombolásának történetét Szűts László író A kormányzó úr medvéi című regényében dolgozta fel.
A derenki romtelepülésen áthaladva este az erdő szélén lévő szelcepusztai turistaházban szálltam meg. Fantasztikus érzés volt a természettel eggyé válni, amikor sötétedés után a ház körül őzikék legeltek. Másnap reggel fájó szívvel hagytam a hátam mögött ezt a csodás helyet, és elindultam Jósvafő irányába. Reménykedtem, hogy fogom látni a hucul ménest, de csak az üres karámot tudtam megnézni. Aggtelekre érve természetesen megnéztem a Baradla-barlangot, nemcsak kívülről, hanem belülről is. A belső csodás termeket végigjárva igazán meglepett, hogy milyen hideg is tud lenni a 12 fok a kinti 30 fokhoz képest.
Elérkezett a túrám utolsó napja. A határ mentén érve egy jelzést elnéztem, így vagy fél órán át a harmatos mezőn bóklásztam, majd a térképet alaposan szemügyre véve konstalláltam, hogy egyszerűen csak a határkövek mentén kell haladni. Szinte minden napra összejött egy dzsumbujos szakasz, de nekem kifejezetten nehéz volt a Zádorfalva Gömörszőlős közötti bújócskázós, szúrós, tövises, keskeny nyomvonal. Innen fél óra gyaloglással beértem Kelemérre, ahol a templom mellett lévő Tompa Mihály Emlékmúzeum is megtekinthető, amennyiben nincs zárva. A nap végén Putnok szegény negyedén végighaladva megszereztem a túrám utolsó pecsétjét a vasútállomáson. Ezzel véget ért a hatnapos utazásom, mely során csodálatos tájakat ismertem meg, emlékeit mélyen elraktároztam, és jóleső feltöltődéssel tértem vissza a hétköznapokba.
A következő szakaszt igen nehéz volt megszervezni a tömegközlekedés hiánya miatt, így a Makkoshotyka - Regéc szakaszt két körtúrában jártam be. Az első túrára a lányom is elkísért a további túrákat egyedül teljesítettem.
Hamarosan újult erővel folytattuk utunkat a KÉK mentén. A Kéktúra ezen szakasza igen változatos és hullámzó, a földút kanyarogva halad a hegyoldalban, hol süllyed, hol pedig emelkedik több emeletnyit alattunk.
Az első túrától fellelkesülve hamarosan folytattuk utunkat a “huták” felé. A bózsvai pincesort elhagyva észrevétlenül kúszott be talpunk alá a Szuha-völgye. A kéktúra nyomvonala az egyre jobban összeszűkülő eróziós árokrendszerben haladt tovább. 